Naturalizmus.hu

A naturalizmus pökhendisége és (látszólagos) alkalmatlansága¹

Naturalizmus alatt azt a felfogást szokás érteni, amely szerint a természet elvei alapján a világ valamennyi jelensége magyarázható². E felfogás radikális következményei az elme és a társadalom kérdéseinek tanulmányozásakor válnak a leginkább nyilvánvalóvá, ezért éppen ezek a naturalizmus hagyományos vitaterületei.

Úgy tűnhet, kevés nagyzolóbb és alkalmatlanabb filozófiai megközelítés létezik a naturalizmusnál. Miközben egyetemességre tör, számos bírálója szerint megfeledkezik a hagyományos filozófiai kérdések jó részéről, vagy nem megfelelő mélységben beszél róluk. Kétségtelen, hogy a naturalisták egy része egyáltalán nem filozófus (e sorok írója is legfeljebb munkajogi értelemben nevezhető annak), másokat - különféle okok folytán - a filozófusok nem tekintik igazán maguk közül valónak.

Utóbbira közismert példa D.C. Dennett, akit (noha Quine és Ryle tanítványa, és számos eredeti filozófiai javaslat kidolgozója a tudat, az érzetminőségek, az intencionalitás, a személyes identitás és az emlékezet stb. témakörében) nem övez a (szintén Quine tanítvány) Davidsonéhoz hasonló feltétlen tisztelet: régi barátai magánbeszélgetésekben azt mondják, otthagyta a filozófiát a tudomány kedvéért, és ezzel félreérti mind a kettőt (Kampis 1999). Vagy ott van Paul Churchland, akinek a filozófiai mondanivalója mindössze annyi, hogy a tudomány fejlődik, és majd egyszer mindent megold, a filozófiai kérdéseket is (Churchland 1981/1990). Minden mást ebből vezet le, például azt a radikális tézisét, hogy a tudattal és az érzetminőségekkel kapcsolatos szavakra egyáltalán nincsen szükség (vége tehát a fejfájásnak, mondhatnánk… Churchland szerint nyilván szószerint, hiszen, mint pont most beszéltük meg, ezekre a szavakra nincs szükség). Hernád István, alias Stevan Harnad megfogalmazásában³ a "két fülünk között" zajló eseményeket Churchland és követői (például John Bickle⁴) szerint majd az agykutatásra alkalmazott biokémia és biofizika fogja megmagyarázni, és ott nincsenek elmére és érzetekre vonatkozó szavak. Reflektálatlan tudományos realizmus és redukcionizmus (pontosabban elimináció) mindez a javából, ami - meg kell mondani - a naturalista táboron belül is kevesek lelkesedését váltja ki, és máshoz nem hasonlíthatóan alkalmas a naturalista látásmód lejáratására.

Arra nézve, hogy a naturalisták sokszor csakugyan nem filozófusok, de "beledumálnak" a filozófiába, Konrad Lorenz, a későbbi Nobel-díjas magatartáskutató példáját érdemes felidézni. Többszörösen is érdekes hivatkozás ez, hiszen Lorenz valódi nagyság, nemcsak afféle vonalon kívüli játékos. A társadalomtudományokra gyakorolt hatása ma már egyértelműen megnyilvánul. Lorenz olyan gondolatok megfogalmazójaként ismert, amelyek később - részben rá hivatkozva, részben tőle teljesen függetlenül - a főárambeli "hivatásos" filozófiában is megjelentek, előbb Popper és Quine munkáiban, majd ezek nyomán másutt⁵. Lorenz mindamellett cseppet sem nevezhető véletlen figurának. A harmincas évek végén azért utazik Königsbergbe, hogy Kant katedráját elfoglalva a kanti életmű általa megsejtett nagyszabású folytatásának, a naturalizációnak szentelhesse magát. Naplójegyzeteinek tanúsága szerint mindvégig a kanti a priori mögött megbújó természeti tartalmat keresi. Szemléletünk biológiai alapjait kutatja az állat és az ember közös magatartás- evolúciós gyökereinek vizsgálata révén. A ma közismert "naturalizált a priori", "naturalizált ismeretelmélet", "evolúciós episztemológia" és rokon fogalmak eredete tehát Lorenznél keresendő. Lorenz hatása igen szerteégazó: a filozófián kívüli (de filozófiai igényű) naturalizmus mai vezéralakjai és mozgalmai, így a szociobológus Wilson (1975) vagy az evolúciós pszichológusok (pl. Tooby és Cosmides 1992, ld. Kampis 2001) áttételesen szintén sokat köszönhetnek neki. Lorenzről tehát sok jót lehet elmondani. Egyet biztosan nem: hogy filozófus lett volna.

Régóta ismert érv, hogy a tudomány felől indulva a filozófia fontosabb kérdéseihez el sem juthatunk. George Edward Moore óta "naturalista hibának" nevezik az erkölcs és a természet kérdéseinek mindennemű keverését⁶. Egybecseng ezzel Wittgenstein figyelmeztetése a Tractatusban: nem tudunk jóról és rosszról ugyanúgy beszélni, mint a világ észlelt tényeiről. Ez valószínűleg igaz, még akkor is, ha a Tractatus indokait eredeti formájukban nem tesszük a magunkévá. A következőkben mégis amellett fogok érvelni, hogy a naturalizmus, bár lehet, hogy szerénytelen és némileg kívülállók által művelt, ám mégis önálló filozófia. Sajátos, átfogó filozófiai mondanivalója van, ami nem helyettesíti, hanem folytatja és kiteljesíti a "hagyományos" filozófiát éppúgy, mint magát a tudományt, ezzel létrehozva és kifejezve egy mélyebb egységet a tudás egészén belül (hogy a "hagyományos filozófia" mit jelent, azt itt meg sem kísérlem értelmezni, tekintsünk most minden nem-naturalista filozófiát annak).

Mi tehát a naturalizmus?

Ezt nem könnyű megválaszolni (hacsak meg nem elégszünk az írás első mondatában felcsillantott színes üveggyöngyökkel), mégis illendő néhány megjegyzést tenni.

Az irodalomban követett hagyományokat jórészt követve, kismértékben azonban felrúgva egyenlőségjelet teszek most a naturalizmus, a materializmus és a (tágan értelmezett) fizikalizmus között⁷. Ezek közös nevezőjeként és kiindulópontjaként a természettudományokra utalok, pontosabban a természettudományokkal való fogalmi és módszertani folytonosságra, mint olyan szempontra, amely - látni fogjuk - alkalmas a naturalizmusnak nemcsak a vele versengő vagy a hozzá éppenséggel hasonló megközelítésektől való megkülönböztetésére, hanem arra is, hogy annak segítségével utóbbiakkal - jelesül például az analitikus filozófiával - jól összerúgjuk a port.

Naturalizmus és materializmus azonosságát sokan vitatják, így például Quine és nyomán Davidson is. A kérdés jórészt szemantikai: vajon mit értünk anyag alatt - a fizika által már megismert tulajdonságokkal meghatározott anyagot-e, vagy pedig mindazt, ami a természetet alkotja? Quine a telepátia és a jövőbelátás problémáit a naturalizmuson (és a tudományon) belülre, de a materializmuson kívülre helyezte, és nem látott okot arra, hogy a naturalista szemléletet eleve a "fizikai" világ tárgyaira korlátozza (főleg, hogy utóbbiak alatt térben és időben rögzíthető, érzeteinkkel kapcsolatba hozható objektumokat értett). A mostanában terjedő, kissé csalás-ízű "kettős aspektus" vagy "tulajdonság-dualista" elméletek ugyanehhez a ponthoz kapcsolhatók. Talán szószerint értve az angol tudományos közmondást (What is mind? No matter. What is matter? Never mind.), azt tételezik fel, hogy anyag és elme a természet két különálló, de együttjáró és ezért külön vizsgálatra nem szoruló aspektusát alkotja. Davidson "különös monizmusát" még csak főleg bírálói gyanúsították azzal, hogy efféle kettős aspektus elmélethez vezet⁸, Dave Chalmers⁹ vagy (a tudat problémáinak bűvöletében élő világhírű matematikai fizikus) Roger Penrose¹⁰ viszont már büszkén felvállalja ezt. A nyílt vagy rejtett dualizmust a naturalizmuson belül ekképpen megengedő tornamutatványokkal szemben én azok felfogását követem - másutt és ebben az írásban is -, akik szerint a naturalizmus egyben materialista monizmust is jelent, ám ez megengedi menetközben az anyagra vonatkozó alapvető elképzelések fölülvizsgálatát. Ez egyébként a tudománnyal való valódi folytonosság záloga is egyben, hiszen a tudomány ontológiai felfogása sohasem lehet végleges (nem térek ki itt azokra a közkeletű félreértésekre, amelyek szerint ezért a tudomány világképe hibás vagy önkényes volna). Az anyagról vallott alapvető elképzelések folytonos változását jól mutatja, hogy - mérnöki oldalon a számítástechnika, fogalmi oldalon a funkcionalizmus térhódításának következtében - ma nem kötelező egy fizikai értelemben létező entitásra mint térben és időben kiterjedt dologra gondolni. Elegendő - mint például egy szoftver adott állapota, az életjáték egy "fecskéje", vagy egy forgalmi dugó esetén -, ha az a térben és időben kiterjedt objektumok predikátumainak terében realizálható.

A materialista módon felfogott naturalizmus meghatározó kapcsolatban áll a redukcionizmus eszméjével. Ennek oka részben csupán történeti, részben azonban a vállalkozás belső sajátosságaiból fakad, ki kell tehát térni rá. Történeti azért, mert a tudományra való hivatkozás a tudományok egy szűken értelmezett fizikalista modelljéhez való kapcsolatot sugall, vagy legalábbis azt sugallt a huszadik század elején. Ennek keretében kerültek kidolgozásra azok a fogalmi eszközök is, amelyek a naturalista szókincs mai elemeit alkotják. A gondolatkört jegyző logikai pozitivizmus számára a materialista pózban fényképezkedő tudományok módszertani eszményképe - mint közismert - a fizika volt, méghozzá egy képzeletbeli fizika. Ezért aztán természetesen merült fel a kérdés, hogy vajon a "külön tudományok"¹¹ valóban szükségesek-e, vagy pedig (mint egyik ambíciózus fizikus ismerősöm pár évvel ezelőtt maga mondta) a biológia tulajdonképpen nem más, mint rossz fizika (a többiről előzékenyen nem is említem, mit tartott).

A szűken értelmezett fizikalizmusra, vagyis más szóval arra a nézetre, hogy a tudomány egyenlő lenne a fizikával (utóbbi alatt persze azt értve, amit az adott pillanatban a fizika tanszékeken éppen hisznek és csinálnak) több szót most nem érdemes vesztegetnünk. A redukcionizmussal fennálló kapcsolat belső előzménye az érdekesebb. Itt két tényt kell figyelembe venni. Egyrészt azt tapasztaljuk, hogy a teljes redukció szinte sohasem következik be. A legzajosabb redukcionisták (és a hozzájuk közel álló eliminativisták) példatára roppant szegényes, a hallgatót ásítás fogja el már a hő kinetikus elmélete (sikertörténet I.) vagy a flogiszton-sztori (sikertörténet II.) puszta említésére. (A közelebbi vizsgálat egyébként azt fedi fel még ezekben az esetekben is, hogy a redukció az egyikben, az elimináció a másikban közel sem olyan fokú és nem olyan mértékben megy végbe, mint ahogy azt a népszerű tankönyvek sulykolják). A különböző szintű és módú leírásokkal együtt élni tehát a tudomány szokásos állapota. Ugyanakkor, és ez a másik tény: az összes eddigi tudományos felfedezés arra utal, hogy a "redukcióra váró", vagyis "magasabb szintű" jelenségek önállósága, ha van, legfeljebb részleges. Az ugyanis nem fordul elő, hogy mondjuk két, biológiai jegyeiben egymástól eltérő biológiai rendszer ugyanakkor kémiailag vagy fizikailag mégis teljesen azonos legyen (a fordított eset viszont előfordulhat). Ez más szóval azt jelenti, hogy a "biológiai szint" (a "mentális" szint, a "társadalmi" szint, satöbbi - a példák vég nélkül sorolhatók) egyedül nem tudhat "olyasmit csinálni", amit a kémiai, a fizikai, egyszóval az alsó szintek már ne "csinálnának". Márpedig ott, az "alsó" szinteken a fizikai (kémiai, stb.) törvények határozzák meg, hogy mi történjen. A legtöbben úgy értelmezik a helyzetet, hogy a fizikai és a kémiai törvények teljesek, abban az értelemben, hogy már egyedül is elegendőek az "alsó szintű" állapotok teljes meghatározásához - ezek viszont az eddig mondottak értelmében szintén automatikusan meghatározzák a "fölső szintű" állapotokat¹².

Mármost akkor lehetséges-e a redukció, mint azt az imént megrajzolt, a felső szintek értelmét megkérdőjelező kép sugallja, vagy pedig nem, ahogy inkább a tapasztalatunk mutatja? Melyiknek higgyünk a kettő közül, mi itt az elméleti helyzet? E megkerülhetetlen kérdésben van a naturalizmus és a redukcionizmus közötti tartós szeretet-gyűlölet viszony kulcsa. A megoldási javaslatok köre az eliminatív, reduktív, módszertani-reduktív, illetve nemreduktív (típus-azonossági, példány-azonossági, kompozíciós, stb.) materialista nézetek sokaságát foglalja magába¹³. Közös azonban bennük, hogy - és itt ismét a tudománnyal való folytonosságra kell utalni - számukra a materializmus előfeltétel, nem pedig igazolásra szoruló tanítás. Az élet, az elme vagy a társadalom kérdéseit tanulmányozó naturalista számára a különböző jelenségszintek tudománytól, tehát materializmustól független autonómiája - akármilyen nézetet vall egyébként a redukcióról - fel sem merülhet, hiszen a materialista alapállást a tudományos magyarázatok (és nemcsak a fizikában, hanem a nemreduktív elméletek számos tartományában is) naponta konfirmálják, azon sikeres módnak a révén, ahogyan az adatokat és a problémákat kezelik. A naturalizmus közelebbi tartalma nem valamilyen elméleti alap, hanem ez a módszertani egység.

A következőkben egy példán keresztül szeretném megmutatni, hogyan működik a naturalista érvelés a gyakorlatban.

Ráció és természet

H.-G. Gadamertől kölcsönözve e résznek frivolul azt a címet is adhatnánk: igazság és módszer. Arról lesz benne szó, hogy a racionális ész működésének naturalizálása, vagyis az észhasználat módszerének tudományos vizsgálata hogyan módosítja és egyben gazdagítja az ésszel kapcsolatos hagyományos kérdésfeltevéseinket.

Azért választottam ezt a példát, mert véleményem szerint a naturalizmus elleni gyakori racionalista tiltakozás (gondolhatunk itt a már emlegetett Alvin Plantingára¹⁴, illetve általában az analitikus vallásfilozófusok népes táborára¹⁵, vagy bizonyos fokig Thomas Nagelre¹⁶) a naturalizmus által kínált alternatíva lényegi félreértéséból fakad. A tiltakozás egyik forrása, úgy tűnik, az igazság fogalmának sajátos szerepéből származik, továbbá abból, hogy az igazság fogalmát alapvetően másképpen kezeli a racionalista filozófiai hagyomány (ezért az azzal szoros kapcsolatot tartó analitikus filozófia) és másként a tudomány.

Az igazság iránti vágy az általunk örökölt kultúrában feltétlen igény 2500 év óta¹⁷. "Brutus megölte Caesart", "Esik az eső", "Jancsi szereti Marit" - szeretnénk érteni ezeket a mondatokat. Illetve úgy gondoljuk, hogy nagyonis értjük őket, és ez egy feladatot ró ránk azzal kapcsolatban, hogyan fogjuk föl az igazságot és a jelentést. Számtalan alakban bukkan fel ezért újra meg újra az a gondolat, amelyet most rövidre zárt formában adok elő: eszerint "Brutus megölte Caesart" azt jelenti, hogy Brutus megölte Caesart, és akkor igaz, ha Brutus megölte Caesart. (Miért, mi mást jelenthetne? - tudjuk, e kérdés éppolyan veszélyes, mint amilyen csábító.)

Mindez azt sugallja, hogy a megértés és az igazolás elvei függetlenek kell legyenek egyéni vagy társas szokásainktól, hagyományainktól, elfogultságainktól, de függetlenek kell legyenek képességeinktől vagy azok hiányától is - végülis, Brutus vagy megölte Caesart, vagy nem. Itt gyökerezik, vagy legalábbis itt érhető tetten a hit a feltétel nélküli racionalitásban, az ész valamiféle tiszta és elvont, elsődleges elveiben, amelyek nincsenek alávetve semmi egyébnek, így például nincsenek kitéve - mondjuk - pszichológiai korlátoknak vagy egyéb esetlegességeknek sem. Itt pillanható meg a logika egyetemes érvényességének eszméje, amely oly általános, és amelyet hívei oly mértékben elsődlegesnek tekintenek, hogy még arra sem mulasztanak el rámutatni: amikor az ész ellen érvelünk, vagy amikor a racionalitást másra hivatkozva próbáljuk megalapozni, akkor is csak az ész elveinek felhasználásával tehetjük. Más szóval, amikor tagadjuk, akkor is felhasználjuk, vagyis jobban tennénk, ha tagadás helyett állítanánk, vagy egészében csendben maradnánk.

Az igazság fogalma ugyanakkor szoros összefüggésben áll a bizonyítás fogalmával, hiszen amiről nem tudjuk, hogy igaz, az - a mi szempontunkból - akár hamis is lehetne. (Verifikáció nélkül az igazság értéktelen. Ha az igazságnak birtokában lennénk is, nem tudnánk felismerni - mondja a verfikációt elvető Popper¹⁸.) Igazság és bizonyítás ilyetén összefüggése alól nem kivétel még a kinyilatkoztatott igazság sem. Ott éppen a kinyilatkoztatás az a módszer, amely szerepét tekintve bizonyításként, vagy a kétely azzal egyenértékű kizárásaként működik. Hogy tehát az igazság ebben az értelemben mindig feltételes (mert egy módszer foglya), az megkerülhetetlen tény, mint arra a matematikán és a logikán belül elsőként talán Lewis Carroll (vagyis Charles Dodgson) mutatott rá az Achilles-paradoxon segítségével¹⁹.

A racionalista valamiféle ideálisnak feltételezett igazolási eljárásokra hivatkozik, eközben azonban (amikor az érveit kifejti, akkor is) konkrét emberi lényként konkrét gondolati műveleteket végez²⁰. A naturalista felfogást követve nem mondunk mást, mint hogy a kognitív pszichológia és az evolúció empirikus és elméleti eszközei révén konkrétan meg reméljük találni azokat a sajátosan emberi, tehát pszichológiai és biológiai működésmódokat, ahogyan a (félig tréfásan) "igazságtermelésnek"²¹ nevezhető emberi tevékenység konstituálódik, más szóval azt, ahogyan - és amilyen mértékig - maga a racionalitás a racionális gondolati tevékenységben megvalósul. A modern naturalista szemléletet képviselő kognitív tudomány álláspontja szerint az ezekkel a pszichológiai tényezőkkel és az értelmezés biológiai alapjaival való racionalista szembenállás nem más, mint a tudomány 19. századi állapotához való visszatérés, olyan szélmalomharc, amely a korai pszichologizmus-viták Frege-Meinong-Husserl vonalát emeli át a mai tudomány kontextusába. A naturalista elképzelés szerint azonban a pszichológiai tényezőkre való utalás ma nem vezet szubjektivizmushoz vagy pszichologizmushoz (mint a mai racionalisták szellemi elődei hitték). Azért nem, mert a szóbanforgó gesztus nem jelenti az utolsó szót. Inkább olyan empirikus problémára utal, ami további kutatást tesz lehetővé, ezzel továbblendíti a racionalitás, az érvelés, a megbízhatóság, az értelmezés stb. fogalmaira vonatkozó tudásunkat. Ezzel a stratégiával szembeállítani azt az érvet, hogy a pszichológia nem lehet képes megalapozni a racionalitást, mert már maga is felhasználja, üres fogás csupán, mert a fentiek szellemében a pszichológia maga is megalapozható, és így tovább, vég nélkül.

Megjegyezhető természetesen, hogy - számos lépésen keresztül - ez a stratégia körkörösséghez vezet, ez azonban nem hibás, hanem termékeny kör, "circulus fructuosus". A hibás és a termékeny körök jellemzése nem a mostani írás feladata, legyen elég annyi, hogy a hibás körök rövidek és nem-informatívak, a termékeny körök ezzel szemben hosszúak és informatívak. A naturalizmus körkörössége annak kifejezője, hogy valóban mindent bevonunk az elemzésbe. Erre rámutatni nem leleplezés, hanem éppenhogy a naturalista megismerésben rejlő új lehetőségek felmutatása²².

A naturalizmus mint tudáskövetési eszköz és mint integrációs elv

A racionalizmus példáját felhasználva kicsit konkrétabban is érdemes nyomon követni a naturalista gondolkodásmód lépéseit.

Az első lépés ez: tudjuk, hogy az ész nem követi a logikát, vagy más szóval nem követi saját "elveit". A kognitív pszichológia által feltárt szisztematikus tévesztések másfajta feldolgozási elvekre utalnak. A szisztematikus tévesztések legendás példái ma minden tankönyvben megtalálhatók, köztük olyan elemi logikai feladatok vannak, amelyekkel egyszerűségük ellenére egy logikaprofesszor is térdre kényszeríthető - és ha formális eszközökkel akarja megoldani, annál inkább (Philip Johnson-Laird egy nevezetes példája legalábbis ezt mutatja²³). A legtöbb mai teoretikus szerint a fejben nincsenek absztrakt szabályok, és akik szerint vannak, még azok sem tételezik fel, mint pár évtizede Piaget, hogy e szabályok a logika saját szabályai lennének. A jelenleg leginkább elterjedt konnekcionista modellek egészen más irányból közelítik meg a kérdést. Ezek a modellek asszociációs tárolású, elosztott reprezentációkról szólnak, ahol a következtetések tartomány-specifikus emléknyomok szerteágazó aktivációja révén mennek végbe, legtöbb elemük pedig tanult, s ebből kifolyólag akár hibás is lehet. A kognitivista szemlélet szerint a szabályok a posteriori leírások a létrejövő "emergens" (vagy szerényebben mondjuk így: kollektív) viselkedések invariáns mintázatainak durvaszemcsés jellemzésére a következményhelyes viselkedések esetében. E néhány mondattal egyszersmind a terület szlengjéből is kaptunk egy kis ízelítőt. Más szavakkal e modellek azt sugallják, hogy nem azért következtetünk helyesen, mert a helyes következtetés képességével rendelkezünk, hanem mert rendelkezünk egy olyasfajta általános tanulási képességgel, amely lehetővé teszi azt is, hogy következtetéseket tanuljunk - a formális logika szempontjából nézve helyest és helytelent egyaránt.

Egy hasonlattal segíthetjük megértetni a szemléletbeli váltást: az, hogy tudunk űrhajót vezetni, nem azt jelenti, hogy űrlények vagyunk, sokkal inkább azt, hogy még ezt a marhaságot is megpróbáljuk, annak minden kockázatával együtt. Nameg azt, hogy a szervezetünk eléggé flexibilis ahhoz, hogy úgy-ahogy kibírja az űrhajós kiképzést - és a logika órákat.

Persze genetikai háttér nélkül mindez semmit sem érne. Ma már minden naturalista tudja, hogy a tanulásra való hivatkozás a nature-nurture - vagyis természet vagy nevelés - vitákban nem a megoldást, hanem a probléma részét jelenti. Egyszóval gördül tovább a spirál: ha azt mondjuk, a logikus következtetés egyes elemei tanultak, az a tanulást segítő genetikai elemekre tereli a gyanút, a következő állomás tehát a molekuláris örökség evolúciós vizsgálata lesz majd. Ez arra is választ keres, hogyan lehetséges mégis, hogy mindannyian többé-kevésbé hasonló módon gondolkodunk, hogyan lehetséges, hogy ez néha többé-kevésbé megfelel a formális logika által "megköveteltnek", és hogy az állatok (akik nem járnak logika órákra, és anyukájuk sem tanítja őket szabályok követésére) szintén képesek lehetnek következményhelyes akciókra. Ráció helyett tehát tanulás és biológiai cselekvés.

Második lépés: A természettudomány ilyetén bevonása a racionalitás problémakörébe közel sem annyira feltételes opció, mint gondolhatnánk. Quine közismert kontinuitási tézisére hivatkozom²⁴. Eszerint - szabad értelmezésben fordítva - nem húzható demarkációs vonal a "humán" és a "reál" tudományok között. Quine másutt²⁵ a köznevek és a kagetorizáció filozófiai elemzése közben vette elő a nyelvhasználat és a nyelvtanulás empirikus kérdéseit, és kapcsolta össze mindazzal, amit arról a biológiában és a pszichológiában tudunk. E stratégia pontos jellemzésére az "átható, enyhe tudományos realizmus" kifejezés használható. Lehet ugyanis, hogy van kétely a tudományos ismeretek véglegességét tekintve, de ezek az ismeretek mégis alapvetően áthatják mindennapi beszédünket és gondolkodásunkat, mégpedig olyan mértékben, hogy az ettől függetlenül nem is értelmezhető. Nem más a helyzet az önmagát anti-naturalistának valló filozófiák esetében sem. A kéz, az asztal, a TV készülék vagy az elektron legalábbis adat minden filozófiai példatár számára. Holott, amikor ezekről a dolgokról beszélünk, ezzel a lehetséges individuációs stratégiák nagy univerzumának radikális beszűkítése mellet szavazunk, egy olyan világképet fogadunk el, amelynek alapvető elemeit a hétköznapi élet és a vele szoros kapcsolatot ápoló tudomány közvetíti felénk. A felsorolt dolgok valamiféle naív, de jórészt a tudományból örökölt vagy - másfelől nézve - a tudományt megalapozó ontológiának a részei, akárcsak a gravitávió. Efféle dolgokat jelölő szavak nélkül pedig még a racionalista (ergo anti-naturalista) filozófiák steril példamondatai sem fogalmazhatók meg. Az, hogy mennyi tudomány rejlik még az olyan ártatlan példamondatok mögött is, mint a "there is a cat on the mat", akkor derül ki valójában, ha játszva az értetlent, rákérdezünk, mi is az, hogy matrac (mat). Minimális barkochbázás után arra jutunk, hogy itten mindenféle kristályos szerkezetű fémrugókról, meg szerves fonalakból szőtt szövetekről és hasonlókról van szó. Azt, hogy a tudomány tárgyai ily módon szemléletünk közvetlen részei, David Armstronggal szólva²⁶ nevezhetjük mondjuk utólagos realizmusnak (a tudomány adta, tehát azóta - és attól - létezik), vagy nevezhetjük a Sellars-i nyilvánvaló kép és tudományos kép²⁷ homályos összjátékának, ez most mindegy - a lényeg mindenképpen az, hogy a tudomány nyújtotta tudást ezek szerint nem lehet nem felhasználni a filozófiai elemzésekben. (Világosan értsük meg: ez nem tiltás, hanem helyzetfelmérés.)

Ha viszont így áll a helyzet, akkor - legalábbis egy következetesen alkalmazott naturalista álláspont figyelembe vételével - nem lehetségesek olyan filozófiák sem, amelyben felfelé esnének a kövek. (Hiszen nemcsak a fémrugóról tudjuk, hogy miből van, hanem tudjuk azt is, hogy a kövek lefelé esnek. Persze jöhet majd még olyan faramuci fizikai felfedezés, ami megengedi majd ennek az ellenkezőjét, és akkor hirtelen értelmes lesz sokminden, ami most nem az.) A lehetséges világokról és a szellem hasonló, szomorú torzszülötteiről, a zombikról és egyebekről szóló végtelen eszmefuttatások ugyancsak üresek. És ugyanígy nem lehetséges olyan filozófia sem, amelyben a racionalitás szent tehén volna, hiszen tudjuk, hogy nem vagyunk racionálisak, vagy nem úgy vagyunk azok, ahogy néha szeretnénk.

Ha most egy kicsit pontosabban akarunk fogalmazni: azért nem lehetséges - vagy nem kívánatos - tehát olyan racionalizmus, amely figyelmen kívül hagyja az észről és az elméről szóló tudományos ismereteket, mert ez a stratégia szétszakítaná a tudás hálóját. A kontinuitási tézis egyben a tudás egysége mellett is érvel, illetve ennek az egységnek a fennállására, mint tényre utal. Nem lehet egyetlen szemet kiragadni a láncból, és kivonni a hétköznapi tudás és a tudomány közös ellenőrzése alól. Nem tehetek úgy, mintha nem tudnám, hogy a matrac
rugókból és szövetekből áll, és nem tehetek úgy sem, mintha nem tudnám, hogy a kövek lefelé esnek. De akkor úgy sem tehetek, mintha az elme nem a természet terméke volna. Ez az egész egyetlen rendszer; csak együtt kapható.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy nincs olyan érv, amely megakadályozhatná, hogy a többinek homlokegyenest ellentmondó tudományos elméletek megalkotható legyenek. Sőt, a dolog fordítva áll. Ha a kérdést tág általánosságban vizsgáljuk, lehet, hogy épp a tudás teljes revízióját kényszerítő, az elméletek sokaságával ellentmodásba keveredő és lavinaszerűen mindet bukásba taszító elmélet lesz a helyes (miért is ne?). Előzetes, végleges kizárása súlyos hiba volna. Mégis, egy sikeres elmélet mindig a többivel való harmonizációt igényli (s ez alól, vegyük észre, nem mentes a fenti forradalmár példa sem, csak ott a harmonizáció fordított irányba halad). Az elmélethálók együtt mozognak, összefüggő egészet alkotnak, miközben a belső hálószemek Lakatos-i értelemben védettek a "behatoló", velük ellentmondó elméletekkel szemben. Inkonzisztencia esetén ezért többnyire a "behatolót" áldozzuk fel, és ezt jó okkal teszzük (vagyis, ne féljünk a szótól: racionálisnak tartjuk feláldozni). Valóban különleges eseményre volna szükség ahhoz, hogy egy, a többivel ellentmondásban álló elmélet vagy javaslat kedvéért mindent fenekestül felforgassunk.

A korlátlanul szabad racionalitás hipotézisének helyzete ebből a szempontból a kreácionizmuséra emlékeztet. A fajok külön teremtésének tézise közvetlenül csak a leszármazásnak mond ellent. De aki a leszármazást tagadja, annak - láncreakciószerűen - sok egyebet is tagadnia kell: azt, hogy a Föld régi, hogy a fizikai kormeghatározási módszerek helyesek, hogy az atomfizika és az elektrodinamika, amelyek révén e módszerek működnek, érvényes. A racionalitás tudománytól való függetlenségét állítani, ehhez hasonlóan, látszólag csupán a pszichologizmus csapdájának kikerülése, ami ártatlan dolognak, sőt ügyes húzásnak tűnik, valójában azonban annyit tesz, mint az egész naturalizmust tagadni - még "a saját vadászterületén belül", a tudományban is (mint ahogy láttuk: a kreácionista is végül az egész atomfizika tagadásáig kénytelen eljutni). Ezt pedig nem szívesen kockáztatjuk meg. A választási lehetőségek ezzel beszűkülnek.

Összefoglalva, a naturalista kutatási stratégia követése annak az állításnak az elfogadását jelenti, hogy az ész tekintélye nem valamilyen önkényes hipotézisből, hanem más tudáselemekre való hivatkozás révén nyeri a forrását. Így pontosan annyira válik kétségbevonhatatlanná (vagy kétségbevonhatóvá), mint az eközben felhasznált alap maga. Előbbi aspektus a rációt egy hatalmas, évmilliárdokat átívelő evolúciós ív részeként helyezi el, utóbbi pedig szerénységre int minden emberi tudás (így ennek részeként az észről szóló tudás) túlzott önbizalommal való mérlegelésével szemben.

E gondolatmenet záró megjegyzéseként megjegyzendő, hogy azért óvakodni kell az így adódó kép túlzott lebecsülésétől is, mondván, hogy ezzel az apodiktikust a kontingesre cseréljük, és "rossz üzletet kötünk" (ez Plantinga álláspontja például Nozick evolúciós naturalista érvelésével szemben²⁸). Nem így áll a dolog. Már utaltam arra, hogy a tudományra építő naturalizmus robosztus, míg az önmagában álló ráció szinguláris - valójában tehát a naturalista perspektíva felvállalásával egy ingatag, a tudás hálójába nem illő alapot cserélünk le egy olyan alapra (vagy inkább mostmár: belső láncszemre), amely szervesen együtt lélegzik és mozog minddazzal, amit tudunk, bármit is érjen ez - a kezekről, TV készülékekről, matracrugókról és az elektronokról.

Kampis György
ELTE Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tanszék

Köszönetnyilvánítás

A tanulmány elkészítését az OTKA T35237 sz. pályázata tette lehetővé.

Jegyzetek

1. Ezt az írást Fehér Márta 60. születésnapjára ajánlom. Sajnálnám, ha nem sok mindennel értene belőle egyet, hiszen - mint a magyar tudományfilozófusok többsége - e szakmáról a legtöbbet én is tőle tanultam, és ebben a szakmában a legtöbbet neki köszönhetem. Az olyan korszakos hatású gondolkodókat, mint Kuhn vagy Bloor, vagy akár Berger és Luckmann, elsősorban Fehér Márta révén ismerte meg a magyar szakmai közönség, így e sorok akkor még elméleti biológusi pályára készülő írója is. Egy olyan időszakban történt mindez, a hetvenes-korai nyolcvanas években, amikor a mainál jobban lehetett számítani a tudományok saját alapjukat kereső elméleti érzékenységére. A kulturális relativizmus és a szociálkonstruktivizmus felszabadító hatású volt sokunk gondolkodására, megmutatta, hogy a különböző gondolkodási rendszerek között fennálló, annyiszor megélt szakadék elméletileg is megalapozható az összemérhetetlenség fogalma és más eszközök segítségével. Megmutatta azt is, hogy a tudomány nem mindenható; hogy nem kell mindent elhinni, amit a tanszékekre és szakokra specializált intézményes tudomány képviselői önmagukról és tudományukról terjesztenek; hogy amit ma tudománynak nevezünk, az pár száz évvel ezelőtt nem volt, vagy nem lett volna az, és valószínűleg néhány száz év múlva újra nem fog annak számítani. Meglepő lehet tehát, hogy most mégis a tudás folytonosságáról és a tudomány kitüntetettségéről írok. A hangsúly, úgy gondolom, a mégis szócskán van. Én úgy látom, hogy a relativizmus nem ellentéte a realizmusnak, a szociális konstrukció nem ellentéte a bizonyosságnak. A tudás összemérhetetlen köreiről való beszéd nem végállomása a tudományról és a tudásról való gondolkodásnak, hiszen végső soron minden tudás alapja közös: a bennünk rejlő biológiai háttér és az életünknek keretet adó cselekvés. Mindkettő, bár más-más módon, a tudomány, végső soron pedig a filozófiai naturalizmus folytatását teszi lehetővé a tudás mélyebb elemzésével. Írásomban erről a mélyebb egységről szólok. Másutt (Kampis 2000) már kifejtettem a kuhni paradigma-fogalom és a tudás egysége közötti viszonyról néhány észrevételemet. A mostani írás polémikus elemeinek célpontja ezért egészen más: az anti-naturalizmus másik alternatívája, a racionalizmus.

2. Egy másik megfogalmazás: "Naturalism as a general view is the sensible thesis that all facts are facts of nature." (Harman 1977, p. 17.). Csakhogy: mi az, hogy természet? A kérdésre visszatérünk.

3. Pl.: Harnad, S. (1991) "Other bodies, other minds: A machine incarnation of an old philosophical problem", Minds and Machines 1: 43-54.

4. Bickle (1998). Bickle az eliminatív felfogás Rorty-val és Feyerabenddel kezdődő vonulatának mai képviselője, aki a neurobiokémiai felfedezések fényében a típusazonossági elméleteket melegíti fel. A típusazonossági elméletek szerint a mentális események egyes típusainak (pl. emlékezés, tanulás, következtetés) fizikai-kémiai események egyes típusai felelnek meg (pl. mindig egy bizonyos molekuláris folyamat).

5. Lorenz sajnálatosan kevesek által ismert művének már a címe is kifejező: " A kanti apriori tanítása a modern biológia fényében" (Lorenz 1941, 1975). Popper (1972), Quine (1969a). Filológiai értelemben az eszme régebbi. Az evolúciós naturalizmus ötletének elsőbbségéért igen nagy a tülekedés, a jelöltek között szerepel (hogy néhány egészen különböző nevet említsünk) H. Bergson (1908/1987), P. Bridgeman (1927), R.W. Sellars (1920). A naturalizált ismeretelmélet és az evolúciós ismeretelmélet két friss áttekintése (Feldman 2001, Bradie és Harms 2001).

6. Moore (1903); szokták "van-kell" illetve "tény-érték" különbségként is emlegetni. Moore szerint a tudomány azzal foglalkozik, hogyan vannak a dolgok, az etika pedig azzal, hogyan kellene (legalábbis az emberi világon belül) legyenek.

7. A probléma igen szerteágazó. Meg kell különböztetni a módszertani és a metafizikai értelemben vett naturalizmust (pl. Plantinga 2001). Fizikalizmus alatt gyakran ez utóbbit értik, máskor azonban (mint Moser és Trout 1995) a reduktív materializmust, más szóval azt az erősebb tézist, hogy a világ nemcsak anyagilag egységes, hanem az alkalmazandó leírás eszközeiben is az. Mint David Papineau is megjegyzi, gyakori a naturalizmus/fizikalizmus egyszerűen anti-dualizmusként való felfogása:

"For some philosophers, the defining characteristic of naturalism is the affirmation of a continuity between philosophy and empirical science. For others the rejecti on of dualism is the crucial requirement. Yet others view an externalist approach to epistemology as the essence of naturalism."
(Papineau 1993).

Definiálható aztán a naturalizmus a szupernaturális erők tagadásaként is:

"What the Naturalist believes is the ultimate Fact, the thing you can't go behind, is a vast process in space and time which is going on of its own accord. Inside that total system every particular event (such as your sitting reading this book) happens because some other event has happened. All things and events are so completely interlocked that no one of them can claim can claim the slightest independence from 'the whole show'".
(Lewis 1963/2001)

vagy durvábban: "The Cosmos is all there is, all there has been and all there ever will be." (Sagan 1980).

Rorty felfogásában pedig naturalistának lenni annyit tesz, mint:

"to be the kind of antiessentialist who, like Dewey, sees no breaks in the hierarchy of increasingly complex
adjustments to novel stimulation--the hierarchy which has amoeba adjusting themselves to changed water
temperature at the bottom, bees dancing and chess players check-mating in the middle, and people fomenting
scientific, artistic, and political revolutions at the top." (Rorty 1991)

8. Például Thomas Nagel (1995). Mások, mondhatni épp ellenkezőleg, Davidsont epifenomenalizmussal vádolják, azt állítva, hogy az általa elképzelt elme valójában nem csinál semmit, ezért önálló léte nincs.

9. Chalmers (1996) Leibniz gondolatait fejleszti tovább.

10. Penrose (1990).

11. lásd Fodor (1974).

12. Ez a "ráépülés" vagy "szuperveniencia" problémaköre; a kapcsolódó hatalmas irodalom egy részét pl. Chalmers (2001) tekinti át.

13. Az általánosan elterjedt vélekedés szerint (Kim 1989 nyomán) a szuperveniencia és a nemreduktív materializmus inkompatibilis. Legújabban azonban ő maga is ennél árnyaltabb nézeteket vall (Kim 2000).

14. Plantinga (1974).

15. pl. Swinburne (1996/1998).

16. Nagel (1997/1998).

17. Nyíri (2001) meggyőzően kapcsolja össze ezt az írott nyelv szerepének megjelenésével a görög ókorban.

18. Bár a mondatot szószerint sehol nem találtam, álljon itt két hasonló: "The quest for certainty... is mistaken.... though we may seek for truth... we can never be quite certain that we have found it" (Popper 1945, 2. köt., 375. old.); "There cannot exist a general criterion of truth.... No claim can be made for absolute certainty: we are seekers for truth but we are not its possessors" (Popper 1972, 47. old.).

19. Carroll (1895).

20. Ez természetesen nem más, mint a racionalista érvelés megfordítása.

21. vö. truthmaking; az angol kifejezésnek a magyarhoz hasonló hátborzongató aurája van.

22. Ez a kérdés ugyancsak megérdemelne egy részletesebb kifejtést. Miközben a racionalizmus képviselői (így például a "lehetséges világok" teoretikusai) a naturalizmust érintő cirkularitás-vádat rendszerint valami fontos felfedezésként mutatják be, a naturalisták számára a körkörösség olyannyira magától értetődő, hogy nem is igen térnek ki rá, legfeljebb folyosói beszélgetésekben hallani elejtett megjegyzéseket, kis vállvonogatással kísérve, hogy "hát persze".

23. Minden bankár atléta. Egy kancellár sem bankár.
------------------------------------
Mi következik, ha egyik halmaz sem üres? Johnson-Laird (1993) könyvének megjelenése óta a programozó matematikus hallgatók százain teszteltem le a belőle vett feladatot, körülbelül a szerzőével azonos eredménnyel: mindössze nagyjából 5 százalék adja meg a helyes választ (Van atléta, aki nem kancellár). Ugyanezt a feladatot másképpen felírva azonban mindenki megoldja. A természetes következtetés elméletei, köztük Johnson-Laird saját munkái az efféle különbségekkel foglalkoznak.

24. Quine (1951/1999).

25. Quine (1969b/1999).

26. "it is the task of total science, conceived of as total enquiry, to determine what universals there are. The view defended is therefore a scientific realism about universals. It might also be called a posteriori realism…" (Armstrong 1978).

27. Sellars (1963).

28. idézi Nagel (1997/1998).

Irodalom

Bergson, H. (1908/1987): Teremtő fejlődés, Akadémiai, Budapest.

Bickle, J. (1998): Psychoneural Reduction: The New Wave, MIT Press, Cambridge, Mass.

Bridgman P. W. (1927): The Logic of Modern Physics, Mac Millan, New York.

Carroll, L. (1895): What the Tortoise Said to Achilles, Mind 4, No. 14 (April 1895), 278-280.

Chalmers, D.J. (1996): The Conscious Mind: In Search of a Fundamental Theory,
Oxford University Press, Oxford.

Chalmers, D.J. (2001): Contemporary Philosophy of Mind: An Annotated Bibliography,
3.1 Supervenience
http://www.u.arizona.edu/~chalmers/biblio/3.html#3.1

Churchland, P.M. (1981): Eliminative Materialism and the Propositional Attitudes,
Journal of Philosophy 78, pp. 67-90; reprinted in Lycan (ed.)(1990), pp. 206-223.

Feldman, R. (2001): Naturalized Epistemology,
http://plato.stanford.edu/entries/epistemology-naturalized/
The Stanford Encyclopedia of Philosophy (Fall 2001 Edition),
Edward N. Zalta (ed.).

Fodor, J. (1974): Special Sciences, or the Disunity of Science as a Working
Hypothesis, Synthese 28, reprinted in
The Philosophy of Science, eds. R. Boyd, P Gasper,
and J.D. Trout, MIT Press, 1991, pp. 429-441.

Harman, Gilbert (1977): The Nature of Morality, Oxford University Press, Oxford.

Kampis 1999: Dennett és az evolúció, Replika 36, 25-44.

Kampis 2001: A gondolkodó test, Magyar Tudomány, megjelenés alatt.

Kim, J. (1989): The Myth of Nonreductive Materialism, Proceedings and Addresses
of the American Philosophical Association 63, 31-47.

Kim, J. (2000): L' émergence, les modeles de réduction et le mental,
Philosophiques 27, 11-26.

Lewis, C.S. (1947/2001): Miracles,

Lorenz, K. (1941): Kants Lehre vom Apriorischen im Lichte gegenwärtiger Biologie,
Blätter für Deutsche Philosophie 15, 94-125.

Lorenz, K. (1975): Kant's Doctrine of the A Priori in the Light of Contemporary Biology,
in: Evans, R.I. ed.: Konrad Lorenz, The Man and His Ideas, Harcourt, Brace, and
Jovanovics, New York.

Lycan, W. G. (ed.) (1990): Mind and cognition: A Reader, Blackwell, Cambridge, Mass.

Moore, G. E. (1903): Principia ethica, Cambridge University Press, Cambridge:

Moser, P.K. és Trout, J.D. 1995: General Introduction: Contemporary Materialism, in:
Contemporary Materialism, eds. P.K. Moser & J.D. Trout, Routledge, New York.
http://www.luc.edu/libraries/cudahy/circ/reserves/moserint.htm

Nagel, Th. (1995): Double Aspect Theory, in: The Oxford Companion to Philosophy,
Oxford University Press.
http://id-www.ucsb.edu/fscf/library/plantinga/mn/home.html

Popper, K. R. (1945). The Open Society and Its Enemies, George Routledge & Sons, London.

Popper, K. R. (1972): Objective Knowledge: An Evolutionary Approach, Clarendon Press,
Oxford.

Quine, W.v.O. (1951/1999): Two Dogmas of Empiricism, Philosophical Review 60, 20-43,
magyarul: Forrai, G. és Szegedi, P. (szerk.) 1999: Tudományfilozófia,
Áron Kiadó, Budapest, 131-152.

Quine, W.v. O. (1969a/1999): Naturalized Epistemology, in: Ontological Relativity and
Other Essays, Columbia University Press, New York, pp. 69-90,
magyarul: Forrai, G. és Szegedi, P. (szerk.) 1999: Tudományfilozófia, Áron Kiadó,
Budapest, 369-382.

Quine, W.v. O. (1969b/1999): Natural Kinds, in: Ontological Relativity and Other Essays,
Columbia University Press, New York, pp. 114-138.,
magyarul: Forrai, G. és Szegedi, P. (szerk.) 1999: Tudományfilozófia, Áron Kiadó,
Budapest, 383-398.

Rorty, R. (1991): Objectivity, Relativism, and Truth: Philosophical Papers, Volume 1.
Cambridge University Press, Cambridge.

Sagan, C. (1980): Cosmos, Random House, New York.

Sellars, R.W: (1920): Evolutionary Naturalism and the Mind-Body Problem,
Monist 30, 568-98.

Sellars W. (1963): Science, Perception and Reality, Humanities Press, NewYork.

Swinburne, R. (1996/1998): Van Isten?, Kossuth Kiadó, Budapest.

Tooby, J. és Cosmides, L. (1992): The Psychological Foundations of Culture,
in: (Barkow, J.K., Cosmides, L. és Tooby, J. szerk.) The Adapted Mind,
Oxford UP, Oxford, pp. 19-136.

Wilson, E.O. (1975): Sociobiology: A New Synthesis, Harvard UP, Boston.