Naturalizmus.hu

A tudományos naturalizmus rövid története

“Elbűvölt az ión varázslat. Ez nem más, mint a tudomány egységének gondolata – egy meggyőződés, ami sokkal több, mint egy egyszerű munkahipotézis, miszerint a világ alapvetően rendezett, és leírható néhány törvény segítségével.”

Edward O. Wilson, Minden egybecseng - Az emberi tudás egysége, 4. és 5. oldal

Naturalisták mindenekelőtt azok, akiket – E. O. Wilson megfogalmazásában – megérintett az “ión varázslat”: ez az a csodálat, amely elfogja az embert a természeti jelenségek mögött megbúvó természetes mechanizmusok matematikai eleganciája láttán. A természetes okok e hálózata egységbe foglal mindent a részecskéktől a galaxisokig, a génektől a mémekig. Ez a világgal szembeni csodálat kéz a kézben jár azzal a meggyőződéssel, hogy a természetes világ a valóság egésze. A természetes világ magában foglal mindent, beleértve az embert, akinek gondolatait és cselekedeteit ugyanazok a fizikai törvények irányítják, mint az elemi részecskéket. Természetesen mi emberek különlegesek vagyunk abban, hogy viselkedésünk racionális, céltudatos, és szociális tartalmat is kap a nyelv és a kultúra eszközeivel. A naturalista világkép szerint ezeket a tulajdonságokat elismerhetjük és értelmezhetjük azzal együtt, hogy teljesen természetes lényekként fogjuk fel magunkat, akiknek viselkedése alapvetően tudományos eszközökkel magyarázható.

Ez jó hír, mivel az elmúlt 500 év tudományos haladása olyan eszközöket adott kezünkbe, melyek megbízható ismeretekkel szolgálnak a világunkról, amelynek tehát mi is részesei vagyunk. A naturalista világképe nem valamilyen tekintélyelvű hiten alapszik, meggyőződését a fizikai világot irányító erőkről ez a tudományos fejlődés inspirálja, és az, hogy a világ leírására tett más, természetfeletti elemeket is magukban foglaló kísérletek soha nem nyúltak túl adott kulturális határokon, mi több, azok még a belső koherenciát és ellentmondás-mentességet sem képesek fenntartani. A naturalisztikus világnézet sikere túlmutat az intellektuális vívmányokon. A tudományos kutatás által megsokszorozott elméleti tudást folyamatosan és kreatívan új technológiák és új, társadalmi együttműködést segítő eszközök kifejlesztésére használjuk. Ezek a vívmányok soha nem látott eszközöket adtak az emberiség kezébe, hogy megismerje, irányítsa, és védje a természetet – mind annak szolgálatában, hogy felvirágoztassuk civilizációnkat itt a Földön. Így hát a naturalizmus története, amit a következőkben bemutatok, nem más, mint egy sikersorozat, amire úgy is tekinthetünk, mint a természettel fennálló ősi szerelmünk gyümölcsére, és mint annak a szellemi küzdelemnek az eredményére, hogy magunkat végre megfelelően elhelyezzük a világban.

Az ókori görögök

Az ión varázslatot megtapasztaló naturalista bemutatásában E. O. Wilson a hagyományos utat követi, és Thalészt, az i. e. 7. században élt ión filozófust méltatja és tekinti a naturalizmus szülőatyjának. Thalész akkoriban híresen különcnek számító elmélete szerint a világon minden egyetlen alapvető anyag, a víz különféle módosulataiból áll. Az „első naturalista” megtisztelő cím kétszeresen is kijár neki, mert a valóság materialista felfogása mellett állítólag ő jegyzi az első sikeres napfogyatkozás-előrejelzést is, erre pedig modern, tudományos adatgyűjtés segítségével volt képes – csillagászati megfigyeléseket és matematikai számításokat végzett. Bár Thalész valóban a hagyományos kiindulópont a naturalizmus történetének ismertetésében, Wilson említhette volna a 250 ezer évvel ezelőtti emberi közösségek névtelen tagjait is. Ezek a korai emberek az evolúció során szerzett képességeik, a kíváncsiság, a racionalitás és a nyelv segítségével bonyolult együttműködési mintákat alakítottak ki és eszközök egész tárházát hoztak létre: lándzsát és ásót, kovakövet és furulyát. Ezek segítéségével megbízhatóan befolyásolhatták és felhasználhatták a természet erőit, hogy közösségük jólétét növeljék. A naturalizmus mögötti empirikus, praktikus beállítottságot tehát az elménkbe beépült funkcionális adaptációként is értelmezhetjük.

A kulcslépést azonban Thalész tette meg azzal, hogy a természet egészét az érzéketlen anyag és a személytelen erők világának tekintette, amelyre nincsen hatással emberi vagy isteni akarat. Az ókori görögök közül többen is követték őt ezen az úton, és kihagyták az olümposzi isteneket a természet rendjét és mibenlétét leíró elméleteikből. Néhányan, mint a híres szofista Prótagorasz, úgy gondolták, hogy létezhet tudás isteni inspirációval bíró próféták és a múlt tekintélyes alakjai által hátrahagyott írások nélkül is. Állítása szerint a tudás forrása lehet a kritikus elmélkedés és a racionális érvelés – ez a gondolat később dialektika néven vált ismertté. Prótagorasz alapozta meg az agnoszticizmust – a tartózkodást az istenekben való hit kérdésében, a bizonyítékok hiányára hivatkozva – kijelentésével, miszerint „Ami az isteneket illeti, nem tudok róla megbizonyosodni, hogy léteznek-e vagy sem, vagy hogy mifélék. Sok tényező korlátozza a megismerést, a kérdéskörben semmi sem biztos, az élet pedig túl rövid.”

A naturalizmus szempontjából talán még Prótagorasz agnoszticizmusánál is nagyobb előrelépés volt Szókratész etikával kapcsolatos elmélkedése. A filozófus Platón Eutüphrón című dialógusában fogalmazza meg híres dilemmáját, amellyel minden olyan etikai rendszernek szembe kell néznie, amely valamilyen istenség parancsaival alapozza meg az erkölcsöt. Szókratész szerint (i) az emberi életben értékes dolgok vagy értékesek az istenek akaratától függetlenül, vagy nem. Ha (ii) az emberi értékek az istenek akaratától függetlenek, akkor az istenek nem lehetnek az emberi értékek végső forrásai, hiszen azok az istenektől függetlenül is léteznének. A dilemma által kínált másik alternatíva sem sokkal kecsegtetőbb a teista etika számára, ugyanis ha (iii) az emberi értékek nem függetlenek az istenek akaratától – vagyis ha azok közvetlenül és lényegében az istenek elrendeléseiből következnek – az két, intuíciónak ellentmondó következményhez is vezet: (a) a gyilkosság, példának okáért, erkölcsös lenne, ha az istenek úgy akarnák, vagy esetleg az is lesz majd a jövőben, ha az istenek úgy fogják akarni, és (b) nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért lenne értékes dolog az istenek parancsai szerint élnünk, ugyanis ez feloldhatatlan körkörös érveléshez vezet (azért kellene az istenek akaratát követni, mert ezt akarják). Szókratész örökérvényű érvelése azóta is megdönt minden olyan etikát, amelyik természetfeletti lények akaratára alapozza az emberi erkölcsöt és jóságot.

Bár az említett görög filozófusok naturalisztikusak voltak abban az értelemben, hogy nem hivatkoztak isteni akaratra az események és az etika magyarázatában, némi miszticizmust megtartottak a természetről alkotott képükben. Úgy gondolták, hogy valamilyen emberi érzékelésen túli, elmeszerű racionális rendezettség – a nous – hat át mindent, ami formát és alakot ad annak, ami egyébként csak kaotikus anyagmassza lenne. A preszókratikus filozófus Démokritosz azonban még ezt a gondolatot – a természetnek a racionális elme tulajdonságaival való felruházását – is elveti, és ezzel gondolkodók egy egész csoportjának, az atomistáknak nyújtott inspirációt. Az atomisták a mindenséget egy alapvetően materialista és misztikum nélküli világnak tartották, amely nélkülöz mindenféle elmeszerű vagy spirituális kvalitást, és minden szintjén az egymással össze-vissza ütköző anyagi atomok különféle elrendeződéseiből áll. Filozófiájukat ebből a világnézetből vezették le, és ennek megfelelően úgy gondolták, hogy a világban tapasztalható rendezettség mögött nem valamilyen természetfeletti szándék áll, hanem az magának az anyagnak a belső és eredendő tulajdonsága. A kérdés már Démokritoszt is foglalkoztatta, aki a feljegyzések szerint „szívesebben bukkant volna ok-okozati összefüggésekre, minthogy Perzsia királya legyen”.

Démokritosz követője volt a hellenisztikus gondolkodó és morálfilozófus Epikurosz is, akinek tanítása szerint minden cselekvést egy maxima kell, hogy vezéreljen: tégy úgy, hogy az a legmagasabb élvezetet biztosítsa saját magadnak és a társadalomnak, de amely még nem okoz fájdalmat [másnak]. A kortárs és rivális etikai iskolához, a sztoikusokhoz hasonlóan az epikureisták is a természet elveire alapozták etikájukat: mindkét iskola azt tanította, bár különböző módon, hogy a jó emberi élethez úgy jutunk el, ha ésszerűen, harmóniában – és nem szembenállásban – élünk a természet és az emberi cselekvés okaival és következményeivel. Epikurosz megfogalmazásában például: „Ha nem viszonyítjuk cselekedetünket minden egyes esetben a természet meghatározta végső célhoz [pl. a boldogság keresése], hanem tettünkkel, választás révén vagy a választást elkerülve, más célhoz fordulunk, akkor tetteink és elveink nem lesznek összhangban, ugyanis az elveink hibásak lesznek.” Szintén atomista volt a római gondolkodó és költő Lucretius is, aki verses formában írt hosszú és szofisztikált érkezést a naturalisztikus filozófiáról (Lucretius: „A Természetről”). Lucretius verse jól fejezi ki a kozmosz naturalisztikus felfogásának fenségességét: [a kozmosz] az okok roppant hálózata, amely az emberi értelmet alázatra tanítja:

„Mert biz az őselemek helyüket nem az ész vezetése
Mellett foglalták el a térben tervszerű rendben,
És mozgásuk módját sem szabták meg előre;
Minthogy azonban változatos mozgással ezernyi
Formát öltenek, ütődve-verődve az űrben örökké,
Megpróbálva az összeverődés minden alakját,
Végre olyan formákra akadnak, mint milyenekből
Áll a világnak a mostani rendje teremtve, s amelyben
Fenntarthatja magát esztendők hosszú során át,
Minthogy végre a kellő mozgásokba verődött.”

(Lucretius: A természetről, I. könyv, 1015-1025, Tóth Béla fordítása, Alföldi Magvető, 1957)

Középkor

A naturalizmus történetéről írva sokan az ókori görög és római elődök után azonnal a 16. és 17. századi európai reneszánszra ugranak. Ebben az időben fektették le ugyanis a modern tudományos módszer és naturalista filozófia alapjait a kor neves alakjai, köztük a csillagász Kopernikusz és Galilei, a természetfilozófus Robert Boyle és Francis Bacon, a neves gondolkodó Descartes, a korai materialista Gassendi és Hobbes. Említésre méltóak azonban azok az ókor és a reneszánsz közötti fejlemények is, amelyek a kedvező körülményeket megteremtettek a modern naturalizmus számára. Ahogy a görögöknek meghatározó jelentősége volt a megbízható elméleti tudás kialakításában, úgy a késő birodalmi Rómának fontos szerepe volt az alkalmazott tudományokban. A rómaiak ezenkívül ügyes társadalomszervezők is voltak, akik nagy hatékonysággal kezelték a közjólét kérdését. Utak, vízvezetékek és más, még ma is álló mérnöki csodák épültek szerte a birodalomban. Ezek – a természetes környezet formálásával – tették lehetővé és tartották fent a kiterjedt, összefüggő, művelt és empirizmusra fogékony római kultúrát. Róma két uralkodó filozófiai iskolája – az epikureizmus és a sztoicizmus – egyetértett abban, hogy a teljes valóság egységes rendszerbe foglalható, melynek alkotói egyszerű, egymással kölcsönösen oksági kapcsolatban lévő események, Úgy vélték, jólszervezett társadalom akkor építhető fel, ha harmóniában élünk a természet törvényeivel, ez pedig nem jelent mást, mint hogy alkalmazzuk a tapasztalati tudásunkat, hogy előrejelezzünk, szolgálatba állítsunk, és virágozzunk.

Ellentétben azonban a modern naturalista etikával, a római iskolák szerint ezeket az elveket csak a kulturális elitnek kell követni. Az iskolázatlan néptömegeket a szólásból is ismert kenyérrel és cirkusszal tartották ellenőrzés alatt, és olyan vallás vezettek be, amely istenítette a császárt és igazolta a római jog által is védett társadalmi hierarchiát. Paradox módon a naturalizmussal jogosan ellentétesnek tekinthető kereszténység felemelkedése végső soron segítette a szekularizációt, mert – természetesen nem szándékosan – lehetővé tette, hogy demokratikusabb, világi alapokra kerüljön az uralkodó réteg. Ugyanakkor a középkorban a tanulás összes központja a keresztény egyházak befolyása alá esett, így a korabeli tudomány főleg dogmákra alapozott, nem pedig a tapasztalatra. Az egyház aktívan és hatékonyan háttérbe szorította a világ naturalista és materialista felfogását, kezdve Juszticiánusz római császártól, aki bezáratta az athéni Akadémiát annak „pogány” filozófiája miatt i. sz. 529-ben, egészen Galilei 1663-as peréig, amelyben a tudóst elítélték a heliocentrikus világkép támogatásáért. Ezzel együtt a keresztény éra legalább három olyan fejleményt is hozott, amelyek segítették szabaddá tenni az utat a modern naturalizmus előtt: (1) szétvált az egyházi és a világi hatalom az európai feudális királyságokban és később, a korai modern Európa nemzetállamaiban; (2) elterjedt a bírói pártatlanság elve, mely Aquinói Szent Tamás nevéhez köthető, és amely természetjogra alapozva olyan normákat állított fel, amelyek minden emberre alkalmazhatóak annak szelemében, hogy Isten előtt mindenki egyenlő; (3) az evangélium tanítása érdekében az egyház elősegítette a köznyelv kialakulását, amely Gutenberg könyvnyomtatásával együtt lehetővé tette, hogy az ismeretek gyorsan és megbízhatóan terjedjenek. Ezek a fejlemények az erkölcs és a tudás forrásának tekintetében olyan világi felfogáshoz vezettek, ami az ókorban nem volt lehetséges, jóllehet uralkodó maradt a feltételezés, hogy a jóság és a hatalom végső forrása Isten.

A reneszánsz és a felvilágosodás

A reneszánsz humanisták – Leonardo da Vinci, Erasmus, Kopernikusz, Michelangelo, Galilei, Montaigne és Shakespeare – máig ismertek irodalmi, művészeti és tudományos munkáikról. Eredményeiket azt tette lehetővé, hogy újra felértékelődött két emberi jellemvonás: a nyitottság a világra, és a racionálisan gondolkodó művelt elme. A hagyományos keresztény világban ezek az értékek a bűnös, Istennel dacoló büszkeség jeleinek számítottak, és újbóli megjelenésük szerepét a humanista művészet és tudomány fejlődésében nem lehet túlbecsülni. Galilei az éppen feltalált távcsövet arra használta, hogy kielégítse kíváncsiságát és a „mennyországot” fürkéssze, Michelangelo az emberi formát ünnepelte monumentális Dávid szobrával, Montaigne pedig azért írta esszéit, mert elege lett a babonákból és a dogmákból, a szekták vallási tekintélyre és a túlvilági üdvözülésre alapozott tanaiból, amelyek korának vallási háborúihoz vezettek. Ami azt a vélekedést illeti, hogy a reneszánsz humanisták művei Isten dicsőségét szolgálták, ez inkább következmény volt, egy járulékos jelenség, nem pedig az eredő inspiráció ezekben az emberi alkotásokban. Ez a kíváncsiság és az emberi intellektust önmagáért élvező öröm hamarosan elvezettek a tudományos forradalomhoz, ami a 17. században végigsöpört Európa kulturális és oktatási központjain, és amely talán Isaac Newton Principiájának 1687-es megjelenésével tetőzött. Ez a mű vált a forradalmi tudomány szervező elvévé azzal, hogy először tett kísérletet arra, hogy a jelenségeket egyszerű, matematikai képletekkel megfogalmazott természeti törvények segítségével magyarázza. A gravitáció, tömeg és tehetetlenség univerzális törvényei egyszerre írták le mind a földi, mind az égi tárgyak mozgását, amit előtte két külön létező, oksági szempontból független világnak képzeltek.

Newton híres egyenletével, az F=m*a-val az ión varázslat létrehozta a matematikai fizika első nagy egyenletét, útjára indítva a tudományterületet, ami az alapvető természeti törvényeket tanulmányozva válaszokat ad arra a kérdésre, hogy mi miért úgy történik a világegyetemben, ahogy történik. A fizika newtoni forradalma körüli századokban más tapasztalati felfedezések is történtek, és az ezek nyomán felállított tudományos elméletek kiterjesztették és egyesítették a természetes ok-okozati összefüggéseket az akadémiai vizsgálódás szinte minden területére. William Harvey az Anatómiai esszé a vér és a szív mozgásáról az állatokban című tanulmányában megmutatta, hogy a szív egy mechanikus pumpához hasonlóan keringteti a vért az emberi szervezetben. Ez a felfedezés gyakorlatilag véget vetett annak a népszerű ősi hiedelemnek, hogy testetlen, állati szellemek járják át a szervezetet és szállítják a vért az egyes szervekhez. Harvey tanulmánya indította el a tudományt azon a hosszú úton, amely mentén felismertük, hogy az élő szervezetek működése tudattalan, folyamatai természetesek, felépítése pedig anyagi - nincs szükség semmilyen természetfeletti vagy nem anyagi dolog feltételezésére. Darwin, vagy akár napjaink evolúcióbiológusai valahol a felszín alatt közvetlen örökösei Harvey anatómiai forradalmának. Hasonlóképpen, Robert Boyle – aktív publicista és az új mechanisztikus természetfilozófia védelmezője – számos kísérlettel bizonyította, hogy a kémiai reakciók teljes mértékben magyarázhatók a reagensek részecskéinek mozgásával és elrendeződésével. Boyle eredményeinek elterjedésével elavulttá váltak a középkori alkímia elméletei a kvintesszenciáról vagy a spirituális esszenciáról, amely megszállja az anyagokat, amikor azok létrejönnek, és felruházza őket tulajdonságokkal. Az ősi démokritoszi világkép modern változata kísérleti megerősítést nyert: a természetben található formák változatossága visszavezethető az anyagi atomok bonyolult csoportosulásaira és elrendeződéseire.

Bár a francia filozófus René Descartes dualista volt, aki úgy gondolta, hogy a szellem kategorikusan különbözik az anyagtól, munkássága mégis segített lefektetni a materialista élettan elméleti alapjait. Úgy gondolta, hogy az életfunkciók (az emberi gondolkodás és érvelés kivételével) az anyag és a mozgás segítségével magyarázhatóak, nem pedig a lélek fogalmával. Éles határvonalat húzott az ember és az állatok között azon az alapon, hogy az előbbi elmével vagy lélekkel rendelkezik, míg az utóbbi leírható pusztán mechanizmusok segítségével. Bár mint dualista, Descartes tartózkodott attól, hogy az ember teljes mértékben kiforrott materialista leírását adja, csak idő kérdése volt, hogy mások megtegyék ezt a lépést.

A 17. században a tudományos forradalom generálta új nézetek nagyrészt csak a tudomány és a művelődés olyan elit társaságaiban voltak ismertek, mint például a Brit Király Társaság vagy a Francia Tudományos Akadémia. Azonban a 18. század fejleményeivel, amit ma felvilágosodásként emlegetünk, ezek az eszmék gyorsan eljutottak az európai kereskedők, boltosok, szabad földművesek és korai iparosok növekvő rétegéhez. Felvilágosult francia társadalomkutatók egy csoportja, a philosophes, röpiratokkal és újságcikkekkel népszerűsítették Newton, Harvey, Boyle és az új kísérleti tudományok más bajnokainak munkásságát. A példaértékű philosophes volt az egyik első nyilvánosság elé álló, tanult szerzőkből álló értelmiségi csoport, akik magukra vállalják a közvetítő szerepét a széles publikum és a specializált területen dolgozó kutatók között. Ennek a nyílt intellektuális projektnek a tetőpontja minden bizonnyal az Enciklopédia volt. Diderot d’Alembert és a 18. század derekának más vezető értelmiségi alakjai szerkesztették ezt a művet, melynek célja nem kevesebb volt, minthogy szó szerint összegyűjtse korának minden tudását a természetről.

A philosphes a legnagyobb hatást azonban a politikai és társadalmi filozófiára tette, ahol az általuk képviselt eszmék inspirációt nyújtottak a nagy demokratikus forradalmak számára, először az amerikai brit kolóniákon, majd Franciaországban. Elméletüket a kormányzásról John Locke elképzelései nyomán dolgozták ki, amit Locke többek között a Második értekezés a polgári kormányzatról című művében fejtett ki. Ez az elmélet demisztifikálta és naturalizálta a politikai hatalom forrását. Elvetették a szigorú hierarchiára épülő középkori nézetet, amelyben Isten eredendő akarata spirituális hatalmi láncon keresztül terjed a felszentelt uralkodóig, akinek a rendeletei jelentik az állam törvényeit. Világi alternatívájukban a hatalom forrása a szabad emberek között létrejövő hipotetikus társadalmi szerződésekből ered, amely szerződések kölcsönösen előnyös és védelmet nyújtó együttműködési keretrendszert hoznak létre a társadalomban. Ahogy a politikai filozófus Jean Jacques Rousseau híres érvelése szól az Értekezés az emberek közti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairólban, az igazságtalanság és az osztályok között ellentét forrása a felvilágosodás gondolkodói szerint a papság, az uralkodó réteg és más reakciós erők által a tudatlan népre tukmált misztifikációkban és illúziókban keresendő. Az Egyház hagyományos nézete szerint a szolgaság elkerülhetetlen következménye az ember feltételezett bűnös és bukott természetének – ezt vették célkeresztbe a felvilágosodás nagy alakjai, mint egy olyan ideológiát, ami természetellenes alá- és fölérendeltségi viszonyokat erőltet rá a társadalomra. Feladatuknak tekintették az oktatás és a kultúra fejlesztését, a szociális reformot, mint eszközöket, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy minden ember legjobban kihasználja a képességeit mindannyiunk javára.

A kor naturalista filozófiájának kulcsfontosságú, egymásra épülő műveit a francia felvilágosodás három alakjának köszönhetjük: Condorcet márkinak, Julien Offray de La Mettrie-nek, és d’Holbach bárónak. La Mettrie fizikusként teljesen materialista és mechanisztikus képét festett az emberről Az Emberi Gépezetben (L'homme machine, 1747). Holbach híres könyvében, A Természet Rendszerében szigorú materialista filozófiát fogalmazott meg, amely kizárólag azt fogadja el igazságként, ami alátámasztható természetes okok megfigyelhető következményeivel. Az őt megelőző angol naturalista Hobbes és Hume nyomdokain haladva d’Holbach az elsők között érvelt amellett, hogy a szabad akarat hagyományos felfogása – amely szerint ez egy természetes okok felett álló, és azokat megsérteni képes természetfeletti erő, ami az emberi viselkedést függetleníti a természet törvényeitől – inkoherens és nem szükséges a szabadságjogok és a morális felelősség megalapozásához. Mi több, d’Holbach szerint az erkölcsiség akkor válik csak értelmezhetővé, ha az emberi viselkedést természetes okokra vezetjük vissza:

„A moralitás az elmék közötti viszonyok tudománya, az akaratok és a cselekedetek közötti kapcsolatoké, úgy, ahogy a geometria a testek közötti összefüggések tudománya. A moralitás egy rendező elvek nélküli kiméra lenne, ha nem a motivációk ismeretén alapulna, amelyek szükségszerűen befolyásolják az emberi akaratot, és így szükségszerűen meghatározzák cselekedeteinket.”

d’Holbach érvelésével felhívta a figyelmet a vallások és a babonák ártalmaira is, ezt egészítette ki jól Concordet márki a naturalizmus pozitív szemléletével. A francia filozófus Az emberi szellem haladásának történelmi vázlata című tanulmányában kifejtette, hogyan vezetnek a természettudományos eredmények elkerülhetetlenül az emberiség nagyobb jólétéhez, rendezettebb társadalomhoz, és igazságosabb elosztáshoz. Condorcet az első között filozofált arról, hogy az embereknek erkölcsi tartozásuk van az elkövetkező generációk felé, és előrelátóan úgy fogalmazott, hogy „Ha vannak kötelezettségeink a még nem létező emberek felé, akkor azok nem abban állnak, hogy életet kell nekik adnunk, hanem abban, hogy boldogságot kell nekik biztosítanunk”.

A modern naturalizmus

A 19. században a naturalisztikus világnézet fokozatosan teret hódított az európai értelmiség körében, melynek hatására számos humanitárius mozgalmat alapítottak. Ezek a mozgalmak természetes eredetűnek tekintették a betegségeket, háborúkat, járványokat, az elmebetegséget, bűnözést, rabszolgaságot, a nők egyenlőtlenségét és a szegénységet, és nem valami „eredendő bűn” kifejeződéseinek, vagy megváltozhatatlan társadalmi struktúrák következményeinek. Brit politikusok egy csoportja, a filozófiai radikálisok, egy neo-epikureista etikai elmélet, az utilitarizmus alapján javasolt szociális reformokat. Ezt a modern erkölcsi elméletet szisztematikusan Jeremy Bentham fejtette ki a Bevezetés az erkölcsök és a törvényhozás alapelveiben, illetve John Stuart Mill az Utilitarizmus és az A szabadságról című műveiben. Bentham amellett, hogy elsők között érvelt a nők egyenjogúsága és az állatkínzás ellen, nagy hatással volt a büntetőjogi felelősségrevonás értelmezésére is, amihez konzekvencialista (következményelvű) alapon és nem a megtorlás szemszögéből közelített. A büntetés megtorló szemlélete szerint az a helyes, ha a törvényt megszegőkkel szemben életbe léptetett korlátozások arányban állnak az elkövetett bűnnel, tekintet nélkül arra, hogy annak személyes és társadalmi hatásai kedvezőek-e. Ezzel szemben a konzekvencialista szerint a büntetés ill. szabadságvesztés csak annak várható jövőbeli hatásai alapján igazolható, amennyiben az a személyes és általános jólét növekedéséhez vezet azzal, hogy visszaszorítja a bűnözést, rehabilitálja az elkövetőket, és megvédi a társadalmat a veszélyes egyénektől. Bentham, Mill és más haladó értelmiségiek terjedő konzekvencialista nézeteinek köszönhetően Anglia és a többi nyugati állam fogdái és elmegyógyintézetei primitív elkülönítő intézményekből lassan átváltoztak humánusabb rehabilitációs központokká.

Az angol természetbúvár, Charles Darwin 1859-ben megjelent világhíres könyvében, A fajok eredetében kidolgozta a biológia egyik alapvető elméletét, a természetes szelekción alapuló evolúciót. E szerint minden faj, vagyis a teljes ökológia rendszer annak minden bonyolultságával egy közös egysejtű ősből fejlődött ki véletlen mutációk és a különböző változatok eltérő szaporodási sikeressége révén. Ma már a genetika eredményeivel is megtámogatva Darwin elmélete egy vonással összekötötte az élettudományokat a többi természettudománnyal, és feleslegessé tette a természetfeletti okok keresését az élővilág változatosságának és bonyolultságának magyarázatában. Akkor, csakúgy, mint ma, sokan fenyegetésként értékelték Darwin evolúciós elméletét, amely veszélyes bizonyos vallásos elképzelésekre, főleg azokra, amelyek az emberi létet és annak természetét valamilyen természetfeletti teremtő céljaival magyarázzák. Az 1925-ös Scopes, vagy más néven „majom” perben, Clarence Darrow megvívta az első csatát a sorban azért, hogy az evolúció tudománytalan alternatíváinak ne legyen helye az Egyesült Államok biológiaóráin.

Bár Darwin elmélete némi felzúdulást keltett politikai és társadalmi körökben, egyben hozzájárult egy új amerikai filozófiai iskola, a naturalizmus megszületéséhez, ami a hagyományos filozófiai irányzatok alternatívájaként a filozófiai gondolkodást magát is a természet részeként értelmezi. A naturalista az emberi felfogást és analitikus gondolkodást az evolúciós alkalmazkodás során kialakult természetes képességeknek tekinti. Az idealizmusra, transzcendentalizmusra és dualizmusra reagálva a filozófiai gondolkodást nem valamilyen tapasztalattól független alapigazságok világának tekintik, hanem folyamatként értelmezik, amely többé-kevésbé összefügg a tudományos ismeretszerzéssel, mint a világ megismerésének legmegbízhatóbb módjával. A 20. század elején alkotó John Dewey, az ismert filozófus, oktatási szakértő, kritikus és közszereplő értelmiségi, filozófusok egész generációinak nyújtott inspirációt rendszerével, amit „pragmatikus naturalizmusnak” nevezett. Az eredeti amerikai naturalista mozgalomhoz tartozott még George Santayana („egy naturalista mielőtt még a naturalizmus népszerű lett” – írja róla a stanfordi filozófiai enciklopédia), Frederick Woodbridge, Morris R. Cohen és John Randall. Ezekben az időkben a naturalizmus végre helyére került, mint határozott és önálló világkép (mégha sokféle változata is létezett), amely mélyen az empirikus, tudományos ismeretszerzésben gyökerezik, de továbblép a tudomány keretein és ezen elkötelezettsége alapján ontológiai (lételméleti) állításokat is tesz, nevezetesen azt, hogy nem létezik természetfeletti.

A későbbi naturalista és pragmatikus filozófusok között említhetjük Ernest Hagelt, Sidney Hookot, W. V. O. Quinet és Wilfrid Sellarst, akik a 20. század derekán átformálták a filozófiáról alkotott képet, amikor azt a természettudományokkal összefüggő és azokkal párhuzamos diszciplínaként értelmezték. Mint az eddigiek is előrevetítik, a naturalizmus különbözik a hagyományos filozófiai iskoláktól abban, hogy tagadja, hogy a filozófia valamilyen tudományokon kívül eső speciális módszerrel rendelkezne, amely segítségével megalapozhatja vagy értelmezheti más tudományterületek sikerét az ismeretek szerzése terén. A tudomány sikere nem jelent mást, mint hogy egységbe foglalja a természetről alkotott tudásunkat azzal, hogy konszenzusra épülő, előrejelzésekkel szolgáló és robosztus magyarázatokkal szolgál. Ehhez a filozófia azzal járul hozzá, hogy tisztázza fogalmainkat, és górcső alá veszi feltevéseinket, módszereinket és logikánkat. A filozófiai módszer quine-i és sellars-i naturalizációja ma már széles körben elfogadott, noha nem egyeduralkodó elmélet az akadémiai szférában. A filozófiai műhelyekben és tudományos körökben ma a többség naturalista szemléletű, akadémián innen és túl. Ők azok, akiket megérintett az ión varázslat, és úgy gondolják, hogy a reflektáló ember örök kérdéseit és filozófiai problémáit – köztük a tudat, az énkép, a szabad akarat és a racionalitás természetét, az erkölcs és az igazságosság alapját – a legjobb a természet- és humán tudományok eszközeivel és eredményeivel megközelíteni. A tudományok így a filozófus szövetségesei abban a küldetésben, hogy megbízható ismereteket szerezzünk a világról, és praktikus támpontokra tegyünk szert arról, hogy hogyan élhetünk benne egy élvezetes, értelmes és kielégítő életet.

Azok, akik szkeptikusan szemlélik a modern naturalizmus elkötelezettségét gyakran a naturalisták szemére vetik, hogy majdnem vallásos fanatizmussal tagadják, hogy más világnézetek értelmesek vagy hasznosak lehetnek. Remélem ezen a ponton már világos, hogy milyen felületes és félrevezető ez az analógia a naturalisztikus világnézetű emberekre alkalmazva. Bár a naturalizmus is lehet alapja olyan szenvedélynek és alázatnak az emberi létezéssel és annak természetével kapcsolatban, mint amit általában a vallásossággal azonosítunk, ez semmilyen értelemben nem tekinthető hitnek. Ez sokkal inkább egy olyan eszmerendszer, amit a természettudományok alapoznak meg és igazolnak – ennek fejlődését próbáltam itt összefoglalni. A naturalizmus azonban továbbmegy a tudománynál, és úgy tartja, hogy magunk teljesen természetesen lényként való szemlélete fontos következményekkel bír arra nézve, hogy hol a helyünk a világban, és milyen életet érdemlünk és vagyunk képesek élni. Ellentétben azokkal a hívőkkel, akik szorosan kapaszkodnak a természetfelettibe, mert félnek attól, mit jelentene ennek elvetése, a naturalista mindenek előtt olyan ember, aki szerint nem kell, hogy az emberi méltóság ára az illúzió legyen, mert tudja, hogy az ión varázslat rezonál a legjobb és legemelkedettebb részével annak, amit az anti-naturalista léleknek nevez.

Igacio Prado: Ionian Enchantment, A Brief History of Scientific Naturalism
Tufts University, 2006. június
Fordította: Ropian